na szóval  ezt hoztam nektek...

Elgondolkodtató, és szomorú, de sajnos igaz.

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek.
Ahogy nõttem, egyre nõtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is.
A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak.
Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta elõször látok mást is a kennelen kívül.
Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem
Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban.
Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem.
Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni.
Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt.
Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem.
Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki,
nem törõdve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta.
Új gazdám, aki 15perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat,
hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani:"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog,
amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és nem fáj semmim sem. Meghaltam.
Talán ha nem rágom szét a cipõket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék?...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.